István Örkény

Válogatott egyperces novellák

István Örkény

Válogatott egyperces novellák

Add to my favorites Remove from my favorites

Ősz

 

Gács Szilveszter, az Észak-magyarországi Erdészeti Felügyelőség negyvenéves erdőkerülője, már fásulófélben, mert pont félúton a pályakezdés lendülete és a nyugdíjba menés révbe érése között, kezdte elunni szép hivatását, megcsömörlött még az erdőtől is, melynek minden fáját ismerte, s egyre növekvő békétlenséggel rótta a maga taposta csapásokat. Nosztalgiája nem öltött alakot, csak betöltötte a kerülő hosszú és magányos barangolásait a legkülönbözőbb emlékekkel, tűnődésekkel, jövőbe merengésekkel. Eleinte némán rágódott rajtuk, idővel azonban szokása lett kimondani, ami eszébe jutott, mert saját hangjának hallása is jobb volt, mint a süketnéma erdőbéke.

Ha valaki nagy magányosságában fennhangon beszél, az még nem bolond, még csak nem is hóbortos, kiváltképp ha, mint Gács Szilveszter, egyszerűen csak kimondja, ami egészséges elméjében felötlik a múltak messzeségéből.

Egyszer például megállt egy cserfánál, és elnézte azt a halványsárga lepkét, mely szakasztott mása volt a körös-körül sárguló leveleknek.

– Mikor láttam én ezt először? – kérdezte az erdőkerülő.

A két lepkeszárnynak nemcsak a színe, hanem a formája és a csipkézettsége is pontosan megegyezett a cser levélzetével. Hat- vagy hétéves korában látott ilyen élőlényt először.

– Nézd csak – mutatta az apja, aki szintén Szilveszter volt, és szintén kerülő –, milyen parádéja ez a mimikrinek! Pterochosa coloratának hívják, s valójában sáska, mely azonban, hogy életét megvédje, cserfalevélnek öltözött.

– És akkor az édesapu micsoda? – kérdezte ő, hat- vagy hétéves korában.

– Én ember vagyok, aki erdőkerülő képében élek – mosolygott az apja. – És te is, fiam, ha Isten megsegít, mire felnősz, erdőkerülő leszel.

– Amiben igaza is lett az én okos apámnak – tudatta a fákkal Gács, miközben továbbment az untig járt csapáson. – Szegény aztán nagy kínok közt halt meg a miskolci kórházban… Vagyis – tette hozzá –, ő most már se nem ember, se nem kerülő.

Megállt, elgondolkozott, mert valami új dolog jutott az eszébe.

– Ki tudja, hogy van ez? – kérdezte aztán. – Ha egy sárguló levél a valóságban sáska, egy kerülő pedig igazában ember, akkor talán más is más, mint aminek látszik, hiszen minden, ami él, védekezik… Mi lehet ez a kő? – és fölvett és elhajított egy követ – mi ez a rönk, mi ez a harangvirág, mi az Észak-magyarországi Erdészeti Felügyelőség? És mi lehet igazándiból az egész világ?

Megint megállt, mert erre nem tudott válaszolni. Letépett egy sárguló levelet, és átnézve rajta, megvizsgálta a főérből kilépő és részarányosan továbbágazó erecskék mindennél finomabb hálózatát, s azt kérdezte, elég hangosan, majdnem dühösen:

– Mi az hát, ami igazi?

Sarkon fordult, s visszament a csapáson egészen addig a cserfáig, amin a levélutánzó sáskát fölfedezte az imént. Ott ült a helyén. A kerülő nézte, s ahogy nézte, egyszer csak megijedt. Amit az édesapja annak idején Pterochosa coloratának nevezett, hirtelen megbillent, aztán lefordult az ágról, és lassan, pont, mint egy falevél, levitorlázott a bokáig érő, hullott lomb közé.

 

Az öregember és az autó

 

Ez a történet alkalmasint nem igaz. De nemcsak az igaz történetekre érdemes figyelni; az is érdekes, hogyan mesélnek el egy nem igaz eseményt.

Aki elmesélte, öt évvel ezelőtt így mesélte volna el:

Megy a balatoni országúton egy mezítlábas, toprongyos öregember. Egyszer csak elkezd integetni, mert arra jön egy nagy-nagy automobil. Az autó megáll, a sofőr kinyitja az ajtót.

– Miért integet, elvtársam? – szól ki.

– Hová tetszenek menni?

– Budapestre, elvtársam.

– Nem tetszenének magukkal vinni? – érdeklődik az öregember.

– Nincs hely az autóban, elvtársam – válaszolja a sofőr.

Becsapja az ajtót, és elrobog.

Most azonban másképpen mesélték el, miközben sütött a nap, kéken csillogott a tó, és már jobbnál jobb történeteket meséltünk el egymásnak.

Megy a balatoni országúton egy mezítlábas, toprongyos öregember. Egyszer csak arra jön egy nagy-nagy automobil. Az autó megáll, a sofőr kinyitja az ajtót.

– Budapestre megy, öreg?

– Oda – mondja az öregember.

– Hát szálljon be, öreg, elvisszük – mondja a sofőr barátságosan.

Az öregember odalép, bedugja a fejét a kocsiba, és megkérdezi:

– Rádió nincs?

 

Mind a két történet szép, de egyik sem igaz.

Az igazság az, hogy a mezítlábas, toprongyos öregember megy az országúton. Jön a nagy-nagy automobil, de neki eszébe se jut, hogy integessen, és a sofőrnek sem, hogy megálljon.

Ez a történet viszont igaz, de nem szép.

 

Csillag

 

Nagy fogást csináltunk. Azt mondják, szerencsét hoztam a hajóra, mert hetek óta öt- meg négy- meg hétmázsás zsákmányokat vontattak be Szemesre, ma pedig – az öreg Muskát becslése szerint – legalább harmincöt mázsát gereblyéztek össze a hálók a tó fenekéről. Az emberek nagyobb része még mindig odaát dolgozik a bárkán; a mi vakító fényszórónk rájuk van irányítva, annak a fényében rakják jégbe a halakat, fajta, minőség és nagyság szerint.

Valahol Dörgicse magasságában vetettünk horgonyt, közvetlenül a nádas előtt. Ennek köszönhetjük, hogy a fény, mely a két hajót összeköti az éjszakában, valósággal testté vált: ahány szúnyog, pille és más virrasztó bogár van a Balatonon, az mind ott őrjöng és kavarog a vakító fényösvényben. Még idebent, a kormányosi fülkében is alig győzöm hajtani őket, pedig csak egy halvány hajólámpás világít, sárgarézbe foglalt üvegbura alatt.

Az öreg Muskát ide heveredett mellém, újságot terített a szemére, s most alszik. Oly kicsire összekucorodott, hogy ezen a lehetetlenül rövid és keskeny lócán – melyen két sovány ember ülőhelyet is csak bajosan találna – még nekem is helyet tudott szorítani a fekhelye mellett. Rágyújtok, s arrafelé fújom a füstöt, ahol legsűrűbb a bogárnyüzsgés; belebámulok a vak éjszakába, néha vissza-visszapislant egy világítótorony valamelyik somogyi kikötőből. Egyébként csönd van, csak a hullámok locskolnak a hajófenéken.

Egyszer csak megszólal valaki, odahátul, a hajó farában:

– Halló! Nem látta valaki azt a csillagot?

– Miféle csillagot? – érdeklődtem kisvártatva, mert senki sem válaszolt a kérdésre.

– Azt az újságot, no.

Körülnézek. A kormánykerék előtt, rozzant fatokba foglalva áll az iránytű; tőle jobbra meg balra egy rövidke polc. Az öreg Muskát a pipazacskóját őrzi rajta, továbbá van itt néhány összefogdosott üvegpohár, arra az esetre, ha bor vagy sör kerülne a hajóra. Meg aztán az újságok: a Szabad Nép, a Természet és Technika meg a Nők Lapja, mind ronggyá olvasva, összeszaggatva. Unalmamban az este én is beléjük böngésztem már; még csodálkoztam, hogy miért fizetnek elő a halászok a Nők Lapjá-ra, mikor a hajóra asszonyszemélynek úgysincs belépése. Ámbár meglehet, hogy éppen azért.

Végiglapozom az újságpaksamétát, aztán kiszólok a sötétbe:

– Nincs itt a Csillag.

– A fene vigye azt a Balogot – szól a hang.

– Ha a legfrissebb számú Csillag-ról van szó – gondolom magamban –, abban tőlem is van egy novella; megpróbálom elképzelni, hogy egy ilyen marcona halásznak az én írásom hogyan tetszenék… Kellemes képzetek ébrednek bennem. Vajon ki gondol rá, hogy amit leír, azt itt, Dörgicse alatt, a nádas peremén, egy halvány hajólámpás fényében olvassa valaki? Mégsem ez a legutolsó mesterség a világon – mondom magamnak, s efölött érzett örömömben nem bírok veszteg maradni. Kimászom a fedélzetre. Az éjszaka hűvös, a nádas halkan és mégis hatalmasan susog a hátam mögött; orromat megcsapja a halászlé illata. Két ember, egy borszesztűzhely mellett kuksolva, Magyarország legnagyobb zománcfazekában éjfél óta főzi a halászlevet.

Ez a tányér leves törvényes járandósága minden balatoni halásznak évszázadok óta. Ott voltam, amikor áthozták a bárkáról a zsákmányból összeválogatott halakat; nem vagyok hozzáértő, de úgy véltem, hogy nem a hitványabbját szedték ki. Végignéztem, hogy főzik ősi balatoni módon; zsír nélkül, de annyi hagymával, hogy ketten se győzték karikára vágni, míg az a rengeteg víz azon a kis tűzön fölforrt. És most – ugyanakkor, amikor a bárkáról visszatérő halásznép súlyos lépésdobogása ringatni kezdi a hajót – egyszerre szétszáll az éjszakában a halászlé illata, oly szívderítőn, mint az asszonykacagás.

A szagtól-e, vagy mitől: fölébredt Muskát bácsi. Meghallgatta a zsákmányról szóló beszámolót, s egy hálatelt pillantást vetett rám, a szerencsét hozó vendégre. Közben jövés-menés, csörömpölés, csajkakongatás. És egy harsány, jókedvű hang:

– Héj, szaktárs urak! Kinél van a Csillag?

Nécsak, gondolom. Még egy olvasó.

– Nálam van – szól valaki a hajó orrából.

– Ki az a nálam?

– Nálam, Szabó Ferencnél.

– Nohát, akkor mozgás, Szabó.

Milyen sürgős neki – tűnődök magamban örvendezve, miközben behozzák Muskát bácsinak a kormányosfülkébe a halászlevet. Őneki helybe hozzák, tálcán hozzák, fehér majolika bográcsban szervírozzák. Ő itt a halászmester, a kapitány, a fejedelem. Ő a Balaton öreg Istene: tudja, hol, mikor, hová rajzanak a halak, s rájuk viszi a halászhadat.

A fülke küszöbére letelepszik egy óriás; ülve is elállja a bejáratot. Csak bozontos, fésűt nem szerető üstökén keresztül lehet kilátni a hajóra. Leteszi a földre, gumicsizmája mellé a piros lével teli bádogcsajkát, és elbődül.

– Mi lesz azzal a Csillag-gal, hogy szakadna rátok az ég?

Szavamra, melegem lett. Én is szeretem az irodalmat. Láttam mást is, aki nagyon szereti. De ilyen mohó irodalombarátokat még nem láttam, mint ezek a viharban kicserződött halászok… És hallom innen is, onnan is: a Csillag, a Csillag, hol az a Csillag?

– Adom már – tudatja Szabó a hajó orrából.

– Csak ne soká vacakoljon, mert a fejére verek.

Így győzködnek odakint a halászok, amikor a bozontos fejű óriás félrehúzódik az ajtóból, és helyet ad a fürge mozgású legénykének. Egy színültig teli katonacsajka halászlével lép be a fülkébe, és átnyújtja nekem.

– Ha meg nem veti az elvtárs – mondja –, hát tartson velünk.

– Nagyon szépen köszönöm – mondom.

– Mindjárt hozom a Csillag-ot is – mondja.

– Ne fáradjon – mondom. – Én már olvastam.

– Mi a térdünkre szoktuk tenni – mondja megütődve.

– A térdükre? – kérdem megütődve.

– Hogy ne legyen zsíros az ember nadrágja – mondja.

– Ja úgy – mondom, és fülénél megfogom a forró csajkát, lógatom a levegőbe, és várom a Csillag-ot.

 

mifal pais logo

Get great reads straight to your inbox

Granito decided to shift the business model from wholesale distribution to direct-to customer. Until early 2017, each 45 minutes, plating protects from corrosion. Geneva stripes are sometimes said to help rap dust away from the moving parts of the movement. fake watches The traditional heating of steel screws changes their colour to a deep royal blue while also hardening them. In any case, beveling and polishing) is of course done by hand. All wheels of the gear train are in rose gold. The single main spring provides 65 hours of autonomy.

© The Short Story Project 2022

Made with ☕ and 🚬 by Oddity

Search:

Oops, this is a personal area feature.
The personal area is only available to subscribed users. Sign up now for free to enjoy all the personal area features.