Ülünk a hosszú asztalnál a dobogón, egy német színész, egy középkorú boszniai író, egy német moderátor hölgy, egy harmincas horvát írónő, a tolmács horvát asszony, egy szerb történész, egy fiatal szerb író meg én. Előttünk ülnek a nézők vagy harmincan, mögöttük hullámzik a tömeg. Szombat, déli egy óra. A D terem 507-es jelzetű sarkában vagyunk. Rengetegen szoronganak az étkezdékben is. Húsleves, bratwurst, krumplisaláta, hot dog, sör, édes löttyök; kávét kissé odébb mérnek. A sült kolbász azóta, hogy olykor Németország valamelyik szegletében találom magam véletlenül, immár több mint negyven éve, változatlanul ehető. Az én hazámban az elmúlt huszonöt év az ehető kolbászokat végképp eltörölte.

A csarnokokat összekötő üvegcsövekben tolongás. Rengeteg a fiatal, nyomakszanak, ácsorognak, le-leülnek akárhol, szinte kivétel nélkül valamennyien maskarában. A középiskolások ingyen jöhetnek be, a városi és a helyközi tömegközlekedést is ingyen használhatják, ha valamilyen jelmezt öltenek magukra; ezekben a napokban a város tele van parókás, jelmezes ifjakkal; némelyek el se jönnek a vásárba, csak az ingyen közlekedést használják.

Lassan jön rá az ember, hogy a hangoskodó, hányaveti fiatalok miért emlékeztetik a katonaságra: a paróka is, a jelmez is csaknem egyenruha; érződik valami népies beütés, főleg a lányok fehér, bő szoknyája. A parókák többsége vörös és hosszú, fiúk-lányok egyaránt hordják. Ha igazolják, hogy itt voltak, az iskolában beszámítják az érdemjegyükbe. Az úton idefelé tanárokat is látni, amint négy-öt fiatalnak magyaráznak; talán a megnézendő standokról világosítják fel őket.

Az ittlét felér azzal, mintha végigolvastak volna néhány könyvet. Nem olvastak végig egyet sem. A vásárban könyvet nem is lehet vásárolni, a könyvek merőben kiállítási tárgyak, ott díszlenek a polcokon, a kutya se néz feléjük, kézbe se veszik őket.

Az írók – mármint az írónak nevezettek – arra valók, hogy a hosszasan, kellemkedően feltett riporteri vagy mediátori kérdésekre élőszóban válaszoljanak. Általában félóránként váltják egymást, a nevesebbek egy teljes órára vannak hitelesítve. Annál több nem jut, demokrácia van. A legnagyobb tömeg a tévéstandok környékén verődik össze, a tévéadásokból ismert műsorvezetők a szintén a tévékből ismert sztárírókat kérdezgetik ugyanúgy és ugyanarról. Sok köztük a szerzőnő, egyenjogúság van. Meg-megáll a polgár, kezében ilyen-olyan vastag kiadvány vagy újság, nézi a kivetítőt, sokat a szövegből nem hall, magas az alapzaj, de jelen van, ott van, mint akárki más, joga van bármelyik szegletben megállni, sorban állhat az etetőknél. A családok magukban vannak, a sokaságban is elzárkózva; az egyének a maguk egyéni világába vannak burkolva; a szakma képviselői nyomulnak csak kisebb csordákban, felismerni őket a zakójukról meg a kosztümjükről. Gyerekek szaladgálnak, a fejük búbjáig mesebeli szőrállatnak öltözött alkalmazottakkal incselkednek, a szülők szorgosan fényképezik őket, ez a szombat is le van tudva.

Minden könyv németül van, minden folyóirat németül van, sok ezer, sok tízezer könyv, itt adnak az irodalomra. Kiállít egész Európa, üzletek nem köttetnek, de itt kell lenni, aki nincs itt, az nem létezik. Esténként a város különböző kiállító helyein, színházaiban, romkocsmáiban és katonai bázisain lépnek fel ugyanazok, akik nappal a csarnokban; ugyanazt kérdezik tőlük, ők ugyanúgy válaszolnak, és a közönség is ugyanolyan, vagy éppenséggel azonos. Minden kis nép szükségét érzi, hogy jelenlétével, ha szerényen is, de tüntessen; erre állami pénzeket szánnak, hol többet, hol kevesebbet.

A leggyakrabban a világpolitikai helyzet számukra adott szegmenséről számolnak be a messzi földről érkezettek, akiknek a zöme erre ki is lett képezve. Írók ők, akik az irodalomról soha nem beszélnek. Valamilyen könyvüket lefordították, arról ilyen-olyan recenziók napvilágot láttak, és miután a legtöbben német ösztöndíjban és ingyenes nyelvoktatásban részesültek, alkalmassá váltak arra, hogy a messzi végek képviseletében pontosan ugyanazt mondják, amit a németek gondolnak. Őket a tenyerükön hordozzák. Néhány évtizede illik liberális elveket hirdetni, és aki erre a rossz kiejtése és nyelvtani hibái ellenére képes, azt már-már emberszámba veszik. Nagyipari véleménytermelés futószalagon.

Most éppen az első világháború van divatban, száz éve tört ki, milyen szerencse. Külön szerencse, hogy kitörőfélben van a harmadik, erre a téma kitalálásakor a hivatásos témamegadók még nem gondolhattak; most aztán párhuzam vonható a száz éve történtek és a mai fejlemények között. Jó, hogy együtt lehet szörnyülködni, milyen rémes dolgok esnek meg Európa keleti végében, ez velük – a németekkel – soha nem fordulhatna elő. Nem tudják, mennyire lekezelőek ezzel a szörnyülködéssel, sőt őszintén hiszik, hogy személyünk és véleményünk az övékével csaknem egy kategóriába esik.

Az ifjú belorusz szerzőnő – jól beszél németül – irigykedve hallgatja az ukrán írót – ő is jól beszél németül –, mert az ukránoknál várható a háború; ez az ukrán író ázsióját évekig magasan fogja tartani. Szegény beloruszok nem fognak szót kapni, mert az ukránok miatt a kelet-európai kvótákat újraosztják. Eddig egy ukrán három beloruszt ért, ezentúl egy ukrán harminc beloruszt fog érni, a beloruszok iránti minimális érdeklődés is elhal. Ránk is fog vonatkozni az újraosztás: egy magyar eddig két-három ukránt is megért; a jövőben három magyar ér majd egy ukránt.

Huszonöt éve azért voltunk érdekesek, mert mi voltunk az ellenség legnyugatabbi végvára, amelynek a katonaságát fel kell lazítani; mára már teljesen fel vagyunk lazulva. Meg-meghívnak még most is, és ha mi is megfelelően szörnyülködünk a tőlünk keletebbre eső vadak ténykedésén, akkor a vadak leginkább civilizált, felső rétegébe nyert besorolásunkat még mindig hajlandóak megerősíteni. Kirakatbábunak egy-egy alkalomra megtesszük még most is.

A kis népek fiai és lányai kevés szóból is megértik egymást, a nagy népek fiai és lányai csak a nagyok ivadékaival szeretnek csevegni; a nagyok és a kicsik mentalitása nem kompatibilis. Megszokja az ember, fölösleges lázongani ellene.

A közönségtalálkozókon célszerű szellemesnek lenni. Minden, odahaza rég elócskult közhelyet nagy örömmel fogadnak. Aki szellemeset mond, az író. Egyetlen sorát sem olvasták, akár neves, akár névtelen; ha vicces és elég tömör, lelkesen megtapsolják. Öt-hat mondat, és jön a következő szellemeskedő. Nagy sikert arattam azzal a régi közhellyel, hogy az első világháború a mai napig sem ért véget. Az állítást igaznak tartom, de ez így mégis felszínes. Hozzátettem: olyan vélekedés is létezik, amely szerint az első világháború a napóleoni háborúkkal kezdődött. Ezzel már nem arattam sikert, a közönség nem tudja, ki volt Napóleon.

Ülünk a hosszú asztalnál, most is az első világháború a téma. A német színész felolvas egy esszéből. A szerb történész hosszan beszél szerbül, a horvát hölgy fordítja németre. Az ücsörgők ücsörögnek, egyesek felállnak, mások leülnek a helyükre, mögöttük hullámzik a tömeg.

A szarajevói merényletről van szó. A mellettem ülő középkorú boszniai férfi következik. Kicsit halkan beszél és némileg akadozva, de németül, felkészülök a nyitott szemmel való szunyókálásra. Egyszerre azt hallom, hogy a nagypapája benne volt ama bizonyos merénylőcsoportban, amelybe Gavrilo Princip is tartozott. A boszniai férfi el is hozott egy 1964-es szarajevói horvát nyelvű könyvet, a nagypapája emlékiratai. Megvan németül? Nincs meg németül. A panel résztvevői a fejüket ingatják, milyen szép lenne, ha meglenne németül. Látnivaló, hogy a tolmácsot kivéve mindenki most hall először a dologról. A közönség nem ingatja a fejét, a közönséget nem rázza meg, hogy egy ismeretlen összeesküvő emlékiratai nincsenek meg németül. A boszniai

elmeséli, hogy maga Ivo Andrić írt az ő nagypapájának egy levelet, ő is ugyanabba a merénylő csoportba tartozott. A közönség nem kapja fel a fejét a névre. A Nobel-díj nem véd a felejtéstől. Az unoka elárulja, hogy voltaképpen semmit sem tud az összeesküvésről. Tetszik nekem a kolléga, ilyesmit nem szoktak bevallani. Tizenhét éves volt, amikor a nagypapája meghalt, és nem jutott eszébe, hogy bármiről is faggassa. Ezt annyira hitelesnek érzem, hogy kétely ébred bennem: a kolléga talán nem is író. A nagypapája négy évet ült Theresienstadtban, ahol olyan reumát szedett össze, hogy aztán egész életében már csak ülni tudott. Az unoka tényleg nem író, tévés volt, német a felesége, 93-ban viszontagságosan mentették ki a polgárháborús Szarajevóból, akkor még egy szót sem tudott németül, azóta egy német rádiónál dolgozik.

Elhallgat. A panel folytatódik.

A horvát nő azzal kezdi, hogy az első világháborúról annyi tud, amennyit az iskolában tanítottak neki. Ettől függetlenül írt egy könyvet az első világháborúról, németül is kiadták. Ennek lehet örülni. Hosszan ecseteli, milyen is az, amikor tizenhat-tizenhét éves gyerekek merényletet követnek el.

Elkérem a hatvannégyben kiadott horvát könyvet az unokától, belelapozok. Átfutok egy-egy bekezdést. Érdekes.

A horvát nő még mindig a tizenhét éves gyerekek lelkénél tart.

Nem állom meg, és halkan azt mondom a merénylő unokájának:

– Gavrilo Princip három hét híján húsz éves volt, amikor a merényletet elkövette.

– Tudom – mondja ő.

– Ezért nem ítélték halálra – mondom én.

– Igen – erősíti meg –, mert akkor még csak nagykorút lehetett halálra ítélni.

Senki sem kiált fel, hogy na de kérem, nem tizenhét éves volt Gavrilo Princip, hanem majdnem húsz.

Ülnek a könyvrajongók, kultúrában részesülnek. Úgy ülnek a könyvvásárban, mintha olvastak volna valamit.

Szép dolog a könyvvásár, holnap bezár, egy év múlva megint lesz, addig nem kell olvasni semmit.

 “The Book Fair: The Assassin’s Grandson” has appeared at 2015 in the anthology “Color Pencils of Freedom” published by Magvetö-KPMG publishing house, Budapest.